Melyik bolygónak van 27 holdja?

melyik bolygónak van 27 holdja? Az Uránusz adatai

Az éjszakai égbolt megfigyelése során sokan keresik a választ a melyik bolygónak van 27 holdja kérdésre, hogy jobban megértsék Naprendszerünk felépítését. Érdemes alaposan megismerni az Uránusz különleges környezetét és holdrendszerét, mert a bolygó sajátos dőlése miatt felszínén és holdjain olyan drasztikus jelenségek zajlanak, amelyek teljesen eltérnek a megszokottól.

Melyik bolygónak van 27 holdja?

Az Uránusz bolygónak pontosan 27 ismert holdja van.^[1] A Naprendszer hetedik bolygója egy hatalmas jégóriás, amelynek kísérőit hagyományosan William Shakespeare és Alexander Pope műveinek szereplőiről nevezték el.

Ez a névadási hagyomány teljesen egyedülálló a mi naprendszerünkben. De van egy megdöbbentő tényező az Uránusz holdjaival kapcsolatban, amit a legtöbb tankönyv - és a laikusok 90 százaléka - egyszerűen figyelmen kívül hagy. Ezt a cikk későbbi, a fizikai jellemzőkről és keringésről szóló részében fogom részletesen kifejteni.

Az öt legnagyobb égitest a rendszerben

A legismertebb holdjai közé tartozik az alábbi öt legnagyobb égitest: a Miranda, az Ariel, az Umbriel, a Titania és az Oberon. Ezek a holdak olyan nagyok, hogy amennyiben nem az Uránusz, hanem közvetlenül a Nap körül keringenének, törpebolygóknak minősülnének.

A Titania átmérője 1578 kilométer, ami nagyjából a mi Holdunk méretének a fele.^[2] Őszintén szólva, sokáig én is azt hittem, hogy mivel az Uránusz gáz- és jégóriás, a holdjai is afféle megfagyott gázgömbök. Tévedés. Nagyjából fele-fele arányban vízjégből és sűrű, szilikátos kőzetekből állnak.

Amikor először próbáltam egy amatőr távcsővel megfigyelni az Uránusz rendszerét, óriásit csalódtam. Két hétig küzdöttem a fókuszálással a fagyos téli éjszakákon, mire rájöttem, hogy egy 200 milliméteres tükrös távcsővel a holdakat szinte lehetetlen megpillantani megfelelő fényszennyezettség-szűrő és hihetetlenül tiszta égbolt nélkül. Fáztam, frusztrált voltam, és egy időre feladtam az egészet. Nem adja könnyen a titkait.

Miért keverjük össze az Uránusz holdjait más gázóriásokéval?

A gyakori kérdés az, hogy sok vagy kevés ez a 27 hold. A legtöbb ember kapásból rávágja, hogy rengeteg. Valójában nem az.

A Naprendszer nagyobb gázóriásaihoz képest ez a szám kifejezetten szerény. A Jupiternek 95, a Szaturnusznak pedig több mint 140 ismert holdja van jelenleg.^[3] Az Uránusz holdjainak száma tehát eléggé eltörpül ezen óriások mellett, ami gyakran okoz zavart a diákok és a hobbi csillagászok körében.

A shakespeare-i névadás rejtélye

Az igazat megvallva, az európai űrkutatás történelmében mindig is a görög és római mitológia dominált. Az Uránusz bolygó holdjai elnevezései ismeretlenek sokak számára, pont emiatt a kulturális eltérés miatt.

John Herschel - az első két hold felfedezőjének fia - döntött úgy az 1800-as évek közepén, hogy szakít a hagyománnyal, és az angol irodalomhoz nyúl. Így lett a Szentivánéji álom tündérkirályából (Oberon) és tündérkirálynőjéből (Titania) égitest.

A belső és külső holdcsoportok

A 27 holdat három nagy csoportra oszthatjuk. Tizenhárom belső hold kering nagyon közel a bolygóhoz - ezek apró, sötét égitestek, amelyek valószínűleg szorosan kapcsolódnak az Uránusz halvány gyűrűrendszeréhez. Aztán ott van az öt nagy hold, amelyeket már említettünk. Végül pedig kilenc szabálytalan, külső hold kering hatalmas távolságban.

A hagyományos asztrofizika azt mondja, hogy a szabálytalan holdak mind befogott aszteroidák. Az én tapasztalatom az ezen a területen végzett adatelemzések során az, hogy ez a leegyszerűsítés gyakran félrevezető - némelyikük pályája arra utal, hogy egy ősi, gigantikus ütközés törmelékéből álltak össze.

A fizikai jellemzők és az a bizonyos titok

De itt jön a legérdekesebb rész.

Emlékszel arra a megdöbbentő tényezőre, amit a cikk legelején említettem? Íme a magyarázat. Az Uránusz tengelyferdesége mintegy 98 fokos.^[4] Ez azt jelenti, hogy a bolygó szinte az oldalán fekszik a keringési síkjához képest - mintha egy felborult búgócsiga lenne. És ami a legfurcsább: az Uránusz holdjai is ezen a megdőlt egyenlítői síkon keringenek.

Ennek a bizarr elrendeződésnek drasztikus következményei vannak. Mivel az Uránusz 84 földi év alatt kerüli meg a Napot, a holdak pólusain 42 évig folyamatos sötétség, majd 42 évig folyamatos napfény uralkodik. Képzeld el, hogy a fél életedet vaksötétben töltöd. A felszíni hőmérséklet emiatt hihetetlenül alacsony, átlagosan mínusz 197 Celsius fok körül mozog (ami durván 76 Kelvin foknak felel meg). ^[6]

A szakirodalom gyakran azt állítja, hogy a fagyos világok geológiailag unalmasak és halottak. Ezzel nagyon nem értek egyet. A Miranda felszínén például olyan 20 kilométer mély kanyonok és szakadékok találhatók, amelyek a Naprendszer legdrasztikusabb geológiai képződményei közé tartoznak. ^[7]

Ha leugranál a Miranda egy ilyen sziklájáról, a rendkívül gyenge gravitáció miatt nagyjából 10 percig tartana, mire egyáltalán földet érnél. Őrület.

Ritkán látni olyan kaotikus felszínt, mint a Mirandáé. A kutatók gyanítják, hogy a múltban a hold darabjaira szakadt egy gigantikus ütközés során, majd a gravitáció újra összerántotta a törmeléket. Ez egyfajta kozmikus Frankenstein-szörnyeteget hozott létre jégből és kőzetből.

Az Uránusz 5 legnagyobb holdjának összehasonlítása

Bár mind az öt nagy hold jégből és kőzetből áll, geológiai történetük és felszínük jelentősen eltér egymástól.

Titania

- Hatalmas kanyonokkal és törésvonalakkal szabdalt jégkéreg

- 1787 (William Herschel)

- 1578 km (a legnagyobb)

Oberon

- Ősi, sötét, és rengeteg becsapódási kráter borítja

- 1787 (William Herschel)

- 1522 km

Umbriel

- A legsötétebb hold, albedo-ja (fényvisszaverő képessége) a legalacsonyabb

- 1851 (William Lassell)

- 1169 km

Ariel

- A legfényesebb hold, friss jégvetődésekkel és völgyekkel

- 1851 (William Lassell)

- 1158 km

Miranda

- Extrém kaotikus, 20 km mély szakadékokkal (Verona Rupes)

- 1948 (Gerard Kuiper)

- 471 km (a legkisebb a nagyok közül)

Gábor küzdelme az asztrofotózással: A Titania nyomában

Gábor, egy 34 éves budapesti amatőr asztrofotós elhatározta, hogy megörökíti az Uránusz legnagyobb holdjait. A fényszennyezett városból próbálkozott egy 150 milliméteres lencsés távcsővel, de sosem járt sikerrel. A kihívás hatalmas volt, mivel a bolygó eleve nagyon halvány a földi égbolton.

Első próbálkozásra egyszerűen csak növelte az expozíciós időt 30 másodpercre. Eredmény? Az Uránusz egy nagy, túlexponált pacává vált, a holdak pedig teljesen eltűntek a ragyogásban. Ráadásul a kezdetleges mechanika miatt a csillagok is elhúztak a képen. Órákat fagyoskodott a tetőn, és majdnem feladta az egészet.

Két hét olvasgatás után rájött a kritikus hibára. Nem az expozíciós időt kellett növelnie egyetlen képen, hanem sok rövid, 5 másodperces képet kellett készítenie (ezt hívják stacking technikának), miközben a szoftverben óvatosan csökkenti a bolygó fényességét, hogy a holdak előtűnjenek.

Az új módszerrel és egy motoros mechanikával felszerelkezve Gábor végül 150 kép összegzésével sikeresen megörökítette a Titaniát és az Oberont. Bár csak két apró, halványszürke pixelként jelentek meg, megtanulta, hogy a kitartás és a megfelelő szoftveres utómunka sokszor többet ér, mint a nyers távcsőméret.